eltercsabi:

Talán hullámokból emelkedtél volna egy Botticelli képen, de a világ megváltozott a bokám körül. Elmúltak a tavaszi fények, savas eső hullott a századokból és a szívem egy közlekedési lámpában világította a vöröset. Rengeteg zsebekben csörgött a fém, s mindég sóhajtottál egy reménytelen félpillanatra, mikor eljöttek a porrá száradó éjszakák. Senki sem ismerte a titkod, a hazúd labirintusokba zárt remegést. Aztán megint csak csend volt, a fűszálak zöldje sem hallott, hogy tán kiengednének zárkádból, míg egyszer álmatlan álmokba szőtt éjszakám után félre nem koppintottam az élet ritmusát, s a kávéültetvények meséje helyett gőzbe fűzve elő nem tűntél a valószínűtlen fémdobozból. Mosolyogtál lilán, s csípejed köré fűszál szoknyának lenni reppent a poharam és elrepültél a ritkásabb légkörök felé.